„Voltak olyan feladatok, amik arra irányultak, hogy konkrétan abból az illetőből mit hoz ki az adott gyakorlat. De a forma nem alkalmas arra, hogy egy emberre fókuszálj. Így is tudtak olyasmikről beszélni, amiket az intézeti élet és fórumok nem tudnak biztosítani. Magyarul megint bebizonyosodott, hogy a színház egy olyan elképesztően jó művészeti ág, hogy hiába vagy csoportban, hiába csinálsz előadást, mégis tudsz magadról beszélni.
Egyik kedvencem volt, amikor a próbafolyamat során egy lány elkezdte magától a saját verseit elmondani – az megrázó volt. Ma sem tudom összerakni, hogy tizenöt évesen valaki olyan múlttal rendelkezzen, mint ő…
Amikor karácsonyra készültünk, kaptam a lányoktól egy csodálatos mézeskalács figurát, amit ők maguk csináltak. Én is készültem ékszerekkel, egyforma értékűekkel, mind ugyanolyanra csomagolva. Azt mondtam, hogy zsákbamacska, és csukott szemmel húzzanak. Utána meg egymás között úgy cserélgetik, ahogy akarják. Kívülről az ember nem gondolná, bent mennyit számítanak ezek a szabályok. A projekt magva, hogy két világ találkozik, és ebből milyen izgalmas dolgok jönnek létre.
Mindegyiküknél volt egy nap, amikor kiderült, hogy úristen, mi van benne, milyen gyönyörű és fontos, mennyire meg akarja mutatni magát.”